Bőven kijutott nekünk az év végi, év eleji ünnepekből. Talán titokban már vágytunk is arra, hogy lassan minden visszakerüljön a régi kerékvágásba, beköszöntsenek a szürke hétköznapok. Mit is kívántunk egymásnak új év reggelén? Jó egészséget, sok szerencsét, sikereket, boldogságot… Mind erre vágyunk. Hogy az orvost messziről elkerülve biztosítani tudjuk családunk megélhetését, szakmai sikereket érjünk el, otthonunkban pedig szeretet-szerelem uralkodjon. Ez bizony nem kevés, sokaknak már-már utópia, mégis mindannyian törekeszünk rá. Néha talán túl görcsösen is, nem véve észre az élet mindennapos, apró örömeit. Jó volna például rácsodálkozni a hulló hópelyhekre, akár a kisgyermekek. Persze ehhez hó is kéne, igazi, kemény, jeges január. Amikor a mínuszokban, szikrázó napsütésben bandukolva csikorog a hó a lábunk alatt… Amikor minden olyan vakítóan fehér, mintha összeérne a Föld a Nappal…

Nem ette meg még a kutya telet. Beköszöntött a zimankó, amiből pár nap után elegünk lett, és alig várjuk jégtörő Mátyást, hogy vigye már a telet. Minden porcikánk a tavaszt, a megújulást kívánja. De vajon képesek vagyunk-e rá? Mert vágyódni valami után nagyon tudunk, de ha a tettek mezejére kell lépnünk, ott már nem vagyunk olyan nagy legények. Mi lenne, ha mondjuk, a pozitív változásokra összpontosítanánk? Mindjárt itt a böjt, amit okos eleink a testi-lelki megtisztulásra szántak. Ideje jön a magunkba fordulásnak, egy-két dolog átértékelésének, és ha elég bátrak vagyunk, ráléphetünk egy új útra is, ami elvezethet bennünket rég óhajtott lelki nyugalmunkhoz. Aki nem hiszi, hogy ez igenis elérhető, járjon utána!

Mi végre vagyunk a világon? Miért nem vagyunk a birtokában annak az életbölcsességnek, őstudásnak, ami szerint eleink, nagyszüleink még éltek? Miért várunk arra, hogy valaki majd csak megvált minket, vagy netán csoda történik? Megannyi kérdés, amire rohanó világunkban jó lenne ismerni a választ. A titok nyitja egyszerű, a megoldás bennünk van. Talán a kulcsot is megleli hozzá az, aki figyelemmel kíséri új, havonta jelentkező rovatunkat. Afféle lélekbalzsamot kínálunk nyújtani a 21. század emberének. Régiek bölcsességét ötvözni az új tapasztalásokkal. Válaszokat keresni a minket leginkább foglalkoztató kérdésekre. Segítségünkre lesz ebben Izsák József, aki az emberi természet, a test és lélek kitűnő ismerője. Nemcsak a régi, több ezer éves gyógymódokat alkalmazza kitűnően, de kellő életenergiával is felvértezi a hozzá betérőket. Fogadószobája a nyugalom kicsiny szigete, ahonnét nem nagyon akaródzik távozni az embernek. Mindenki azt kapja tőle, amire szüksége van, hogy könnyebb legyen az álma, mindennapjai, élete.

Tiszta erőből tombol a tavasz. Az élet megint győzött a halálon, a természet szín és illatkavalkádja mindent betölt. Április, afféle széllelbélelt ifjoncként, száz arcát mutatja nekünk, de mi mindent jótékonyan megbocsájtunk neki, hisz erre vártunk hónapok óta. A fény, a langymeleg, a bizsergető napsütés valóságos balzsam a lelkünkre, akárcsak az erdei madarak násztrillája. Egy kis szeszély bőven belefér. A jó gazda már gondoskodott róla, hogy a mag földbe kerüljön, csírát hajtson. Mostantól egészen őszig nem lesz megállás, a kert gondozása sok verejtékbe kerül. Ám utána majd jön az aratás, a szüret, a gyümölcs. Hiába, először áldozatot kell hoznunk valamiért, hogy azután áldást kapjunk cserébe. S ki mint vet, úgy arat!

"Aki szeret, annak fickándozik a szíve. Annak az élete színes, és süt a napja. Aki nem szeret, olyan tájakon jár, ahol nem süt a nap." (Müller Péter: Szeretetkönyv)
Május talán az év legszebb hónapja. Tobzódunk a természet szépségeiben. Az ígéret hava egyben a szerelemé is. Sokat ígér, sokkal kecsegtet. A szerelem olyan erős, magával sodró érzelem, amilyen nincs még egy. Más dimenziókba viszi az embert, föld felett lebegteti, de akár mélybe is taszíthatja. Ha jön, szinte lecsap ránk, mindent visz… Szerelmesnek lenni mennyei boldogság, nagy kegy, még akkor is, ha később esetleg megszenvedjük. Nincs rá semmi garancia, hogy örökké vagy legalább sokáig fog tartani. Illékony. Mégis vágyunk rá. Örökké tartó, egy életre szóló boldog állapot viszont az anyaság. Milyen gyönyörűen nevezi nyelvünk a gyermeket a szerelem gyümölcsének. Két ember szerelméből születik egy harmadik, negyedik… Az anyák várandósságuktól kezdve olyan őstudás birtokába jutnak, amelyet a férfiak világa sosem tud megfejteni, sosem nyer oda betekintést.

Június van, amikor leghosszabb ideig láthatjuk a napot, és kurták az éjszakák. Érik a gabona, a ropogós cseresznye. Gyermekeink pedig már alig várják a vakációt, a két hónapos édes semmittevést. Olyanok ők, mint a rét tarka virágai. Szemet, lelket gyönyörködtetők. Mindennap hálát adhatunk az égnek, hogy vannak. Bearanyozzák, kiteljesítik mindennapjainkat, életünk főművei. Vigyázzunk rájuk, szeressük őket, legyen rájuk időnk, mert ennél többet nem adhatunk nekik. Elmélkedjünk együtt mindarról, amit életnek nevezünk. Nem mindegy ugyanis, miként telnek napjaink, jól érezzük-e magunkat a bőrünkben, fogjuk-e a lélek rezdüléseit. Vágyunk a boldogságra, de vajon észrevesszük-e, ha a szívünkön kopogtat?

"Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta." Tombol a nyár, szenvedünk a rekkenő hőségtől, mégis, érdekes módon, ilyentájt mintha felszabadultabbak, tán elszabadultabbak lennénk. Több pihenést, édes semmittevést engedhetünk meg most magunknak. Nyakunkba vehetjük a világot, de nyugodtan elbóbiskolhatunk a kerti diófa árnyékában is, akár könyvvel a kezünkben. Esténként, a csillagos eget bámulva és a nyár ezer illatát beszíva, pohár vörösborral a kezünkben talán megérezzük a szabadság ízét is. Szabadnak születtünk és boldogságra. Sokszor elfelejtjük. Tanuljuk meg élvezni a pillanat varázsát, gyermekként bámulva a friss harmatcseppet a rózsa szirmán, vagy belefeledkezve egy édes szempárba.

Ó, augusztusi hulló csillagok! Ilyentájt gyakran tekintgetünk fel az égre esténként, miközben titkos vágyainkat próbáljuk előhalászni lelkünk rejtekéből. Hátha valóra válik legalább a legféltettebb…! Bennünket, embereket mindig terveink, vágyaink, álmaink visznek előbbre. Ha valamit nagyon szeretnénk, többnyire előbb vagy utóbb elérjük. Nem mindig hullik az ölünkbe, néha keményen meg kell küzdenünk érte. A lélek jó ismerői szerint nap mint nap merjük tovább álmodni-gondolni azt, amit szeretnénk, s ezzel bevonzzuk a pozitív történéseket. Egyszer csak majd azt vesszük észre, hogy az élet olyan lehetőségeket hoz elénk, amelyek mind célunk felé löknek bennünket. Az van és az lesz, amit szeretnénk, még ha nehéz is ezt elhinni. Álmodjunk nagyot, merészet, de ne csak a csillagokban, hanem saját magunkban is sokkal jobban bízzunk. Az erő velünk van.

Szökik a nyár, a kertek alatt már ott ballag az ősz. Fogynak a nappalok, és híznak az esték. A határban már sokszínűbb lett a táj, kezd eluralkodni a sárga és a barna. Lassan annyi pompázatos árnyalatban fog tündökölni, hogy nincs festő, aki szebbet tudna alkotni ecsetével. Az ősz sokakat lehangol, pedig valójában csodálatos évszak. Pihenni készül a természet, miután bőven osztotta áldását. Mi, emberek is megérdemeljük, hogy lassítsunk, és kicsit egymásra figyeljünk. Ki-ki a maga módján, akár egy jó pohár murci mellett is. Elvégre vénasszonyok nyara van, ugyebár!

"És valóban ősszel a föld / Csak elalszik, nem hal meg; / Szeméből is látszik, hogy csak / Álmos ő, de nem beteg." Petőfi örökérvényű szavaira mi is csak bólogathatunk, amikor a napokban sűrűbben járjuk a temetőket, ahol a már messze lévőkre emlékezünk, akik szívünkben örökké élnek. Ahogy a természet pihenni készül, úgy magunkon is észrevehetjük, hogy az egyre hosszabbodó esték álmosabbá, lomhábbá tesznek bennünket. Mintha takarékra állítanánk magunkat. Ez sem véletlen. A termés már veremben, hordóban, hűtőben, a mag már a földben van. Nyújtózhatunk, ha úgy tetszik, lustálkodhatunk kicsit. Sokan rosszkedvre, lehangoltságra panaszkodnak ilyenkor. Nem szabad bezárkózni a négy fal közé. Még a ködös, nyálkás, utálatos időben is érdemes kabátot, meleg cipőt húzni és kóborolni egyet a természetben. Ha szerencsénk van, nem a varjak károgását fogjuk hallani, hanem valami megmagyarázhatatlan néma csöndet. Mintha megállna az idő, mintha a világ megmerevedne, megdermedne, mintha nem történne semmi. Ilyen nincs soha máskor az év során. Katarzisként is megélhető, lelki folyamatokat indíthat el. Ugye, mindannyiunknak szükségünk van néha a csöndre?

"Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, Hogy melegednének az emberek." Köd, zúzmara, varjak károgása. Bandukolunk befelé a télbe. Valahogy kicsit fáradékonyabbak,a luszékonyabbak lettünk. Kis túlzásal, november nem embernek való hónap. Jó lenne téli álomba merülni, mint sok állat teszi. Deminket várnak a teendők, miránk számítanak szeretteink. Adjunk mosolyt, vigyünk fényt az életükbe, mert így mi is csak kapunk. Aki fázik, azt fel kell melegíteni. Lehet forró teával, meleg ruhával, de őszinte érdeklődéssel és a segítő jobb kinyújtásával is. Advent már kopogtat. A szívünkön is?

Mindjárt itt az ünnep. A legszebb mind közül. Valaki eljön, akire nagyon várunk. Régen szentestén kalács és forralt bor illata lengte be a falusi tisztaszobákat, ahol a nagy asztal mellett a család apraja-nagyja imádkozott. Ma sokan csillogó fenyők alatt drága ajándékokat bontogatunk, miközben észre sem vesszük, hogy a Kisjézust meg kintfelejtettük. Engedjük be otthonainkba, szíveinkbe, mert bizony nagy szükségünk van rá.